Szirének

Bárha...

..lenne tehetségem ahhoz, hogy érzékletesen leírjam a bennem keringő "fícsöröket" (gondolatok, érzések, megnevezhetetlen, behatárolhatatlan izék)..., de nem van.
Péntek van, süt a nap, fúj a szél, madarak versenytordítanak. Délután ballagása egy ismerős női kamasszervezetnek, utána hidegtálas lakoma.
Belül meg...próbálok vadul kagylózni, mind a nyolcvanhatezerötszázhetvenkettő csápommal figyelgetek befelé (kettővel meg kifelé próbázok). Időnként felbukkannak emlékfoszlányok, azokhoz kapcsolódó érzelemfoszlányok, aztán szépen aláhullanak...

Egyszer volt egy álmom. Lezuhantam.
Gyerekkoromban hosszú ideig kísértett a zuhanás érzése a gyomromban, az utánam süvítő hatalmas szürke valami nyomása a hátamon...de mindig felébredtem. Aztán kamaszkoromban újra előjött. Két hétig huhogott-rémisztgetett, majd úgy döntöttem: egy életem, egy halálom, én biza végigálmodom, mert unom a fáradtan, ugyanakkor kiizzadva és szívdobogva kelést.
S lőn.
Eljött a vágyott vég. Lezuhantam.
Ahogy földet értem megszűnt az összes nyomás gyomorból és mindenhonnan. Még láttam kívülről a testem kis ideig (semmi szaftos), aztán lassan elsötétült a kép és bársonyos, langymeleg puhaság vett körül. Nem úsztam, nem lebegtem - bár nehéz meghatározni, hiszen testetlennek éreztem magam - és Végtelen Nyugalom és Béke volt kívül és belül. Aztán feltünt egy apró, fényes pont. Majd nőni kezdett. Én meg kíváncsi lettem és vártam, vajon mi lesz ez... Talán diónyi méretű lehetett (belül már éreztem a "na, már majdnem látom; már majdnem megvan" érzést), amikor felébredtem.

Tök jó volt. Mármint az álom.