Szirének

Indilányos gondolatok

Nemrég vidáman újságoltam, hogy eloroztam négy db könyvet Cs.bácsiéktól, azaz inkább két, egyenként két kötetest.
Most fejeztem be a Bűbájos Mary-t és ennek folytatását, a Farkasszemet.
Ha emlékeim nem csalnak, kábé tizenhárom évesen olvastam utoljára indiános történetet, sokadszorra a Nagy Indiánkönyvet. Emlékszem, mennyire hatottak rám a történetek...még nyilat is gyártottam - bár ez kicsit előbb volt, talán nyolc éves korom körül, hurkapálcikából és vörös fonalból készült a mű ....és működött (igaz, max. 3 méterre lőtte ki a nyilamat, de annak is eléggé örültem).

Nos, Mary története viszont másképpen hatott rám. Amikor befejeztem a Farkasszemet, csak bámultam kifelé az ablakon - törökülésben egyensúlyozva a kávészínű műbőrpuffon - és valahol nagyon messze jártam. Nem láttam a kert virágdzsungelét, pedig ott feszítettek előttem a büdöskék narancspiros virágai, a petúniák fehér-lila-rózsaszín kavalkádja és a sárga, vörös, lila és barackszínű rózsák a délceg tuják alatt. Valahol, nagyon messze jártam, ősi dallamok foszlányait repítette hozzám a szél, képek villantak fel belső szemeim előtt, egy -talán soha nem is létezett- indiántörzs életéből. Fizikai szemeimmel láttam ugyan a kertet és a két tuja között légtornázó keresztespókot, mégis más vidékeken jártam.

Később, mikor feleszméltem szinte biztos voltam benne, hogy valaha éltem az indiánok között, méghozzá nem is egyszer. Voltam férfi és voltam nő is, teljesen különböző törzseknél...
Anno, mikor a Koyaanisqatsit láttam, napokig a hatása alatt voltam. Nem csak a "világ zökkent ki", hanem én is...erősen.
Egyszer talán megfejtem, hogy mitől, hogyan, miért éreztem -és érzem most is- azt a súlyt a lelkemen...
Szólok, ha megvan a megfejtés