Fejetlenség és Vasárnap
Mostanság megint külön életet él a fejem és a testem.
Pl. tegnap ennek köszönhetően sikerrel landoltattam a fogkefémet a vécében. A tréfaságos rész nem is ebben rejlik, hanem az azt követő mozdulatsornak. Fogkefe landol, merül, fej lassan követi a mozdulatot, jobbkéz felemel - a gyengébb idegzetűek most ne olvassanak tovább!- belenyúl a sloziba (jelzem a bacikon és a szokásos vizen kívül nem volt benne más, of coz még a fogkefém), kiemel, csap alá tart és automatikusan elkezd mosogatni. Már vagy két perce sikáltam a pórul járt szájkarbantartó segédeszközt, mire feleszméltem: "Mifenét csinálok tulajdonképpen?" Miután tudatosítottam magamban a fölösleges tevékenység végzését, legott a megfelelő helyre került a kefécske, a szemetesbe...
Utána azért jót vigyorogtam magamon:)
Más!
Vasárnap voltunk Esztergomban, Gy. kollega, kedvenc szépséges kolleganőm R. és jómagam. Ha még nem köztudott, akkor most jelenteném be, hogy alapból káros hatással van rám a tél. Szörnyen nem szeretek fázni, a latyakot, hógolyózást sem nagyon bírom... Ehhez képest, midőn kanyarogtunk fel a szerpentinen és néztem a porcukor tetejű házakat, dimbeket, dombokat...a nyáron átláthatatlan dzsungelnek tűnő, amúgy rendezetten álldigáló, ágaikkal felfelé nyújtózó fákat, olyan érzés kapott el, melyet talán gyerekkorom óta nem éreztem. Lehet ez is a korral jár, de vállalom, simán meghatódtam, annyira szép volt. Azt persze nagyon bántam, hogy nincs egy jó kis fényképező masinám, hogy másnak is meg tudjam mutatni a tájat, de talán az nem is lett volna az igazi.
Az esztergomi Bazilika volt a másik könnyeztetős élményem (egy napra kettő! nem semmi..), bár macskára hideg volt bent és általánosban szinte évente megfordultunk legalább egyszer ott, mégis letaglózott a látvány. Egészen kis korom óta különös hatással vannak rám a templomok, ami már csak azért is érdekes, hiszen (fél)testvéreimmel ellentétben én nem lettem megkeresztelve - csak jóval később a magam választotta hit szerint.
Szóval, még mécsest is gyújtottam, mert erős késztetésem támadt rá....félek, az érzést nem tudnám visszaadni, ezért meg sem próbálom leírni, mindenesetre döbbenetesen nagyszerű volt. Utána R-el vidáman lépkedtünk a lábszárközépig érő, még ki nem taposott hóban és minden lefagyásnál, ahol sikerült megcsúszni, sikongattunk és vihogtunk, csak mint a tizenévesek...
Este aztán sikerült még a Dkeszi dunapartra is lemenni, ahol is a jéghideg folyóban kacsaflotta vonulgatott, két-három hattyú kíséretében. Mondtuk is, ha most nem lesznek influenzások, akkor sose;) Viszont, akkor már irdatlan hideg volt, jeges szél fújt, és hiába voltunk hosszú kabátban, annak ellenére fázott a popsicsücskünk...
Az egy jó nap volt.
Mostanság megint külön életet él a fejem és a testem.
Pl. tegnap ennek köszönhetően sikerrel landoltattam a fogkefémet a vécében. A tréfaságos rész nem is ebben rejlik, hanem az azt követő mozdulatsornak. Fogkefe landol, merül, fej lassan követi a mozdulatot, jobbkéz felemel - a gyengébb idegzetűek most ne olvassanak tovább!- belenyúl a sloziba (jelzem a bacikon és a szokásos vizen kívül nem volt benne más, of coz még a fogkefém), kiemel, csap alá tart és automatikusan elkezd mosogatni. Már vagy két perce sikáltam a pórul járt szájkarbantartó segédeszközt, mire feleszméltem: "Mifenét csinálok tulajdonképpen?" Miután tudatosítottam magamban a fölösleges tevékenység végzését, legott a megfelelő helyre került a kefécske, a szemetesbe...
Utána azért jót vigyorogtam magamon:)
Más!
Vasárnap voltunk Esztergomban, Gy. kollega, kedvenc szépséges kolleganőm R. és jómagam. Ha még nem köztudott, akkor most jelenteném be, hogy alapból káros hatással van rám a tél. Szörnyen nem szeretek fázni, a latyakot, hógolyózást sem nagyon bírom... Ehhez képest, midőn kanyarogtunk fel a szerpentinen és néztem a porcukor tetejű házakat, dimbeket, dombokat...a nyáron átláthatatlan dzsungelnek tűnő, amúgy rendezetten álldigáló, ágaikkal felfelé nyújtózó fákat, olyan érzés kapott el, melyet talán gyerekkorom óta nem éreztem. Lehet ez is a korral jár, de vállalom, simán meghatódtam, annyira szép volt. Azt persze nagyon bántam, hogy nincs egy jó kis fényképező masinám, hogy másnak is meg tudjam mutatni a tájat, de talán az nem is lett volna az igazi.
Az esztergomi Bazilika volt a másik könnyeztetős élményem (egy napra kettő! nem semmi..), bár macskára hideg volt bent és általánosban szinte évente megfordultunk legalább egyszer ott, mégis letaglózott a látvány. Egészen kis korom óta különös hatással vannak rám a templomok, ami már csak azért is érdekes, hiszen (fél)testvéreimmel ellentétben én nem lettem megkeresztelve - csak jóval később a magam választotta hit szerint.
Szóval, még mécsest is gyújtottam, mert erős késztetésem támadt rá....félek, az érzést nem tudnám visszaadni, ezért meg sem próbálom leírni, mindenesetre döbbenetesen nagyszerű volt. Utána R-el vidáman lépkedtünk a lábszárközépig érő, még ki nem taposott hóban és minden lefagyásnál, ahol sikerült megcsúszni, sikongattunk és vihogtunk, csak mint a tizenévesek...
Este aztán sikerült még a Dkeszi dunapartra is lemenni, ahol is a jéghideg folyóban kacsaflotta vonulgatott, két-három hattyú kíséretében. Mondtuk is, ha most nem lesznek influenzások, akkor sose;) Viszont, akkor már irdatlan hideg volt, jeges szél fújt, és hiába voltunk hosszú kabátban, annak ellenére fázott a popsicsücskünk...
Az egy jó nap volt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése