Is anybody out there?
Velljessz. Néha elcsodálkozom azon, hogy még mindig írom a blogot, bár meglehet azon jobban csodálkoznék, ha valaki olvasná rajtam kívül:)
Ma "átnyálaztam" a régi floppyjaimat, mert egyfelől közeleg a tavasz, másrészről viszont a floppy nem egy megbízható állatfaj. Ezért aztán a régi írásaimat, képeimet, leveleimet, forrásanyagaimat jól kimentettem a gaz lemezekről. Nagy részét át is néztem, azaz - vajon mit rejt a fájlnév? címmel kutatást tartottam az írások között.
Meglepődtem, mert találtam egy csomó kezdeményezést, amire egyáltalán nem emlékeztem.
Találtam "gyerek" (ejtsd: zsenge) dalszövegeket, meg verseket, meg novella és regénykezdeményeket, meg karakterleírás-szerűségeket. Próbáltam a fent nevezetteket kritikus szemmel nézni - asszem egész jól sikerült, mert egy pár azonnal töröltetett a vincseszterről -, de ezzel együtt is akadt egy pár, aki szívemnek továbbra is kedves. Igaz, erősen látszik rajtuk a kezdői mivolt és gyakran nem sok közük van a valósághoz, de így kedvesek nekem és igen, van amelyik kimondottan szórakoztat így visszaolvasva. Majd egyszer valaki, ha véletlenül erre jár elmondja, hogy ez mennyire cinkes:)
Egyszer, nagyon régen, egy húszszázezer fényévre lévő galaxisban írtam egy novellát. Aztán ezt jól megmutattam az én nagyrabecsült mostohaanyámnak, meg az én apukámnak, mert az ő véleményük fontos volt a számomra és mert olvasottak voltak. Amikor legközelebb szóba került az írásom, kínos csend telepedett ránk, majd kőkeményen elkezdték darabokra szedni a "művemet", de leginkább Maris volt a hóhér, apa csak asszisztált a háttérből. Kábé tizenhat lehettem és eléggé lehangolt a véleményük. Arra emlékszem, hogy -szerintem- nagyon ütős vége volt, és Maris olyanokba kötött bele, hogy "egy férfi sosem segít úgy a barátjának, ahogy leírtad", "elég elrugaszkodott", "ilyen nincs".
Mondjam, hogy mit éreztem?:) Aztán, ahogy telt-múlt az idő rájöttem, hogy valahol igazuk van.
Egy dolog volt akkor fontos, amikor azt írtam, illetve kettő: ki akartam írni magamból az érzéseimet és mindenképpen hatni akartam. Ez utóbbit, a "hatni akarást" akár nagybetűvel is írhattam volna. Ez volt. Ma már beérném azzal is, ha csakcsupán ki tudnám írni olykor a képeket/érzéseket. Azt persze a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy mifenéért "kell" mindenáron írnom. Merthogy a késztetés jön és néha nagyon durván, aztán ahogy jött, úgy megy is....
Előfordult olyan flash is, amikor fél napot ültem a gép, majd a füzet fölött, bennem érzelemhömpöly és nem találtam a kijáratot a kezemhez. Ezért aztán azt választottam, hogy két órán keresztül torkomszakadtából énekeltem, ami eszembe jutott és amit az érzelmidagály feldobott. Szerencsére ezt sehogyan sem örökítettem meg és a szomszéd sem jött át:)
Ez a lomtalanítás ma lopott egy kis színt az életembe. Jól esett.
Ma "átnyálaztam" a régi floppyjaimat, mert egyfelől közeleg a tavasz, másrészről viszont a floppy nem egy megbízható állatfaj. Ezért aztán a régi írásaimat, képeimet, leveleimet, forrásanyagaimat jól kimentettem a gaz lemezekről. Nagy részét át is néztem, azaz - vajon mit rejt a fájlnév? címmel kutatást tartottam az írások között.
Meglepődtem, mert találtam egy csomó kezdeményezést, amire egyáltalán nem emlékeztem.
Találtam "gyerek" (ejtsd: zsenge) dalszövegeket, meg verseket, meg novella és regénykezdeményeket, meg karakterleírás-szerűségeket. Próbáltam a fent nevezetteket kritikus szemmel nézni - asszem egész jól sikerült, mert egy pár azonnal töröltetett a vincseszterről -, de ezzel együtt is akadt egy pár, aki szívemnek továbbra is kedves. Igaz, erősen látszik rajtuk a kezdői mivolt és gyakran nem sok közük van a valósághoz, de így kedvesek nekem és igen, van amelyik kimondottan szórakoztat így visszaolvasva. Majd egyszer valaki, ha véletlenül erre jár elmondja, hogy ez mennyire cinkes:)
Egyszer, nagyon régen, egy húszszázezer fényévre lévő galaxisban írtam egy novellát. Aztán ezt jól megmutattam az én nagyrabecsült mostohaanyámnak, meg az én apukámnak, mert az ő véleményük fontos volt a számomra és mert olvasottak voltak. Amikor legközelebb szóba került az írásom, kínos csend telepedett ránk, majd kőkeményen elkezdték darabokra szedni a "művemet", de leginkább Maris volt a hóhér, apa csak asszisztált a háttérből. Kábé tizenhat lehettem és eléggé lehangolt a véleményük. Arra emlékszem, hogy -szerintem- nagyon ütős vége volt, és Maris olyanokba kötött bele, hogy "egy férfi sosem segít úgy a barátjának, ahogy leírtad", "elég elrugaszkodott", "ilyen nincs".
Mondjam, hogy mit éreztem?:) Aztán, ahogy telt-múlt az idő rájöttem, hogy valahol igazuk van.
Egy dolog volt akkor fontos, amikor azt írtam, illetve kettő: ki akartam írni magamból az érzéseimet és mindenképpen hatni akartam. Ez utóbbit, a "hatni akarást" akár nagybetűvel is írhattam volna. Ez volt. Ma már beérném azzal is, ha csakcsupán ki tudnám írni olykor a képeket/érzéseket. Azt persze a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy mifenéért "kell" mindenáron írnom. Merthogy a késztetés jön és néha nagyon durván, aztán ahogy jött, úgy megy is....
Előfordult olyan flash is, amikor fél napot ültem a gép, majd a füzet fölött, bennem érzelemhömpöly és nem találtam a kijáratot a kezemhez. Ezért aztán azt választottam, hogy két órán keresztül torkomszakadtából énekeltem, ami eszembe jutott és amit az érzelmidagály feldobott. Szerencsére ezt sehogyan sem örökítettem meg és a szomszéd sem jött át:)
Ez a lomtalanítás ma lopott egy kis színt az életembe. Jól esett.